Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Keresztút 2016

2016.03.22

Katolikus Plébánia – Ebeczki-tető

 

 Az ember fölkel. Nyűgös. Testét lehúzzák a hét fáradalmai. Kinéz az ablakon. Vigasztalhatatlan idő. Nyikorgó gépiességgel készülődik. Nincs kedve. Kilép az utcára. Meglegyinti az ébredező szél. Hideg. Magára kanyarítja a hátizsákot. Nehéz. Pedig nincs is benne semmi. 
keresztut_1.jpg Régi hagyomány cserkészcsapatunk életében, hogy nagyböjtben a város fölötti dombokon végzünk keresztutat. Ahogy mindig, most is a Plébánián gyűltünk össze, hogy imával kezdjük meg rövidke zarándoklatunkat. Az idei évben a Szeretet keresztútjának állomásai kísértek minket. Mindegyikhez egy rövid ének, elmélkedés, és imádság íródott. A temetőn át hagytuk el Kazincbarcikát, és bevettük magunkat az erdőbe. 
 A korai húsvét miatt a természetet még félig alva találtuk. Csak a legbátrabb virágok dacoltak a reggelente még csípős levegővel, az ég pedig nyakig magára húzta álmos szürke felhőtakaróját. Amolyan senki földje volt a táj. Már nem tél, még nem tavasz. A bokrok között, mint a magára hagyott utcagyerekek, árva szelek randalíroztak, sok bosszúságot okozva a fázósabbaknak... 

 Az ember cipekedik. Csetlik-botlik a csúszós sárban. Lépten-nyomon ágak marnak belé az úton. A meg-meginduló szél ormótlan zsebtolvajként nyúl ruhája alá, hogy kilopjon onnan minden meleget. És viszi a táskát. Fel a hegyen. Most már tele van. Húzza a hirtelen elromlott kávéfőző, az aktuális küszöb, sarok, vagy ajtófélfa, amelybe reggel ötvenkilencedszer is beverte valamijét. Húzza a sofőr, aki nem engedte át az úttesten, a szomszéd dohányfüstje, és hogy tegnap este már megint úgy szólt oda neki… 
 Hopp! Elesik. Feltápászkodik. Az avart, és fűszálakat leporolja magáról. A sár marad. Újabb kolonc. A szél gyorsan szárítja. A jézusi életmód. Róni a vidéket, szabad ég alatt aludni... 
 Ebből most elillant minden késő huszadik századi báj. Semmi kaland. Semmi szabadság.
 Az ember megáll. Egy körben. Nincs egyedül. Visszanéz. Fentről már nem tűnik olyan vészesnek. Jó, kifulladt. Azért túlélte. Elindul. Megint szívja a fogát. Megint megáll. Ismét könnyebbnek tűnik. Ahogy egyre feljebb ér, úgy töpörödik alatta a táj. Kicsit mindig nagyobb lendületet vesz. És cipeli a táskát. Azért nehéz még. Pedig nincs is benne semmi. 

keresztut_2.jpg Keresztutunk útvonala akarva, akaratlanul sokat változott az évek folyamán, de a záró állomást mindig a város fölötti legmagasabb ponton, az Ebeczki-tetőn tartottuk. A dombon egy kis zápor is elkapott minket, de nem bántuk. Gyorsan jött, gyorsan ment. Ez már igazi, öntöző tavaszi zápor volt. Még ha nagyon bátortalan is...

 Újszerű érzés felérni. Még liheg. Az utolsó állomás. Vége. Gondolja. Aztán történik valami…
 Egy kis angyal a vállára telepszik, és megsúgja: VAN FELTÁMADÁS!
 Az ember nevetségesnek érzi magát. Tépelődni akar rajta, de megérez egy mosolyt valahol. Isten mosolyog rajta. Ő is elmosolyodik. Nevetni kezd. Kacagni. Megszomjazik. Leveszi a zsákját. Kiborítja. Ott van a kávéfőző, a küszöb, a dohányfüst, minden... 
 Egymás után peregnek a tavalyi avas fűre. Messze viszi őket a szél… 
 Elindul visszafelé. A város most olyan kicsi és ártalmatlan fentről. Már nem fél tőle. Ruganyos léptekkel bandukol az úton. Ilyen a kegyelem. Dombon lefelé menni. Valami melegséget érez. A belső zsebéhez nyúl. Különös. Pedig nincs is benne semmi…


(Ölveczki Gyula, ŐV.) 

 

A mappában található képek előnézete Keresztut_2016